Apukám emlékére...

Apukám idén (2024) november 5-én lett volna 99 éves. Már 15 éve nincs közöttünk, de máig is Bennem és Velem van nap mint nap… Azokon a helyeken élem az életem nagyrészét (véletlen vagy talán nem is az…) ahol Ő is élt, most vagyok kb. abban a korban, amennyi Ő volt mikor én még Vele éltem-élhettem kisgyerekként, és talán emiatt is egyre jobban érzem, értem és megértem Őt, az akkori felnőtt embert, aki vállán vitte a néha könnyű néha nehezebb életét. 

Mára vizslakutyám lett, mint Ő azt Önmagának álmodta (erre is csak utólag eszméltem tudatosan rá), így kutyasétáltatás közben naponta láthatom Apukám alakját a Tabánban is, – ahogy bandukol ma már alter’ ballon-kabátjában és az ebédhordós „cekkerrel“ a tabáni ösvényen felfelé, a Műterem felé –, hogy aztán elmélyedjen nap mint nap az Ő külön alkotó és mély világában. Én látom. – akkor is ha talán nincs itt, de mégis van..
Látom azt is máig.., ahogy gyakorta és egyedül sepreget a műterme előtt a Naphegyen, és feltűnik, hogy seprek én is, sokszor, mindig, mint Ő, az őszi faleveleket – és talán közben a régi emlékeket kergetve – keresve.

(Levél hiányzó Apukámnak, 2024. – mé.)