MARTON LÁSZLÓ szobrászművész (Tapolca, Zala vármegye, 1925. november 5. – Budapest, 2008. október 5.) – idén lenne 100 éves.
Másfél száz köztéri alkotása található országszerte, egyedül Budapesten is negyvennél több. Marton László a XX. századi magyar szobrászat egyik legjelentősebb és máig ható alkotója volt.
A budapestiek és Budapestre látogató turisták körében a Művész népszerű és a legismertebb köztéri szobrai: a Vigadó közelében a Dunakorzón üldögélő Kiskirálylány, a Parlament mellett a Dunaparton elhelyezett és a folyónál merengő magyar költő, József Attila szobra, „A Dunánál” címmel, a Zeneakadémia közelében elhelyezett Liszt Ferenc szobra a róla elnevezett fővárosi téren, az Operaház tetején lévő két korai szobra, Mozart és Beethoven, a Hősök terén, a Millenniumi emlékművön elhelyezett a Habsburgokkal hadakozó Bocskait megformáló domborműve, a Nemzeti Színház parkját díszítő színész szobrai Major és Sinkovics, a Budai Várnegyed-ben Görgey tábornok a rehabilitált magyar szabadságharcos monumentális lovasszobra, (ez egyelőre sajnos a Nemzeti Hauszmann Program építkezései miatt átmenetileg nem látható), és még hosszan sorolhatnánk köztéri műveit Budapesten, vagy a vidéki városokban.
Marton László annak a nemzedéknek volt a tagja, aki még körültekintő, szakszerű művészképzésben részesült – az adott és született őstehetsége mellett! –, és amelynek a képviselői anno mindent elsajátítottak, ami a tanintézetekben, múzeumokban, könyvekből, a művelődéstörténelemből birtokba vehető.
Ő úgy hitte és vallotta: „Az Isten-adta tehetséghez hatalmas alázatra, akaratra és szorgalomra is szükség van, mert máskülönben elvész a művész.” – fogalmazott egy interjúban.
Művészeti hitvallásáról a szobraiban vall, így alkotásaiban a kortárs- és történelmi emberalak ábrázolása foglalja el a legfontosabb helyet. Ezenkívül virtuóz portréista volt, de szívesen formálta meg kisplasztikában is gondolatait, s akvarelljei is festőiek és expresszivek.
Marton László a XX. századi magyar művészeti élet egyik legkiemelkedőbb jelentőségű és legismertebb alkotója volt, szobrai máig hatóak, emberközeliek és lebilincselőek.
„A jó művészi produktum önmagáért beszél. sugárzása van, lebilincsel, nehéz tőle megszabadulni. Mindezt tudva, abban a reményben dolgozom, hogy Nekem is sikerül az utókorra egy pár jó munkámat hátrahagyni. Biztos vagyok abban, hogy az idő csak azt menti meg, aminek vonzó ereje van. Az olyan munka, ami taszít, az elveszik.” – írta Ars poeticájában Marton László.
Legidősebb lányaként mindig öröm látnom a fővárosban sétálva, – mikor a kíváncsi turistáknak is van alkalmam megmutatni e szép várost (és persze a szobrokat) –, hogy Édesapám alkotásait máig is sokan megcsodálják, simogatják, és sokszor oly tömeg veszi némelyiket körül, hogy egy fotóért sorba is kell állni… Így a való életben és máig is visszaigazolást nyernek Apukám szavai.
Egy interjúban még 2004-ben úgy fogalmazott arra a kérdésre, hogy megnézi-e a már kint levő szobrait?
– „Igen. Mindig körbejárom, megsimogatom mindegyiket. Mert a bronz és a szobor is szereti, ha simogatják, attól is kap egy kis fényt és életet. Bár halott anyag, de a szeretet olyan, hogy még a szoborban is megnyilvánul.”
Marton László, Magyarország Érdemes- és Kíváló Művésze, háromszoros Munkácsy Mihály-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett, Kossuth-díjas Alkotó.
Idén a Művész születésének 100. évfordulója alkalmából szülővárosa, a Zala Vármegyei Tapolca és a szívéhez szintén közel álló Hévíz városa emlékezik róla ünnepélyes keretek között november 5-én.
(mé.) – A Művész első házasságából született legidősebb lánya, aki anno még 5 évesen, játékos kisgyerekként a mára már híres Kiskirálylány szobor ihletője volt.
2025. november.
Vissza
